Belső feszültségek - kegyesség és tradicionalizmus

A gyülekezetben sokszor különböző okokból származó bel¬ső feszültségek léphetnek fel. Sajnos, leggyakoribb formája az, amikor a lelkész- vagy gondnokválasztás alkalmával különböz¬nek össze az egyháztagok. Néha ez családokat is megoszt, néha egész rokonsághálózatot kapcsol össze. Mikor aztán az új lelki¬pásztor megérkezik a gyülekezetbe, a rá szavazók pártja vagy annak vezérei rögtön igyekeznek lefoglalni, kisajátítani a maguk részére, és befeketíteni a másik felet. A lelkipásztornak ilyenkor hangsúlyozottan ki kell jelentenie, hogy ő itt mindenki lelki¬pásztora, Isten mindenkit rábízott, és neki mindenkit egyformán kell szeretnie. Arra kell kérje a rászavazókat és az ellenpártot is, hogy mutassák meg igazi keresztyén voltukat, ha megbántották őket, bocsássanak meg, mert ez a Krisztus akarata. Egyszóval a lelkipásztornak lelkipásztori módon kell viselkednie. Minél ha¬marabb be kell indítania a családlátogatást, úgy, hogy kivétel nélkül egymás után sorba látogassa utcánként az egyháztagokat, és a legnagyobb szeretettel viseltessen azok iránt, akik ellene szavaztak. Az ellenszavazók iránt nem csak műveletlenség, unintelligencia és rossz politika éreztetni neheztelését, vagy egy¬általán felemlegetni a szavazási, hanem Isten-ellenes bűn is, mert Isten nem a magunk kicsi pecsenyéjének a megsütésére küldött a gyülekezetbe, hanem az Ő, és az egész gyülekezet szolgálatára. A hűséges szolgálat, a mindenkire kiáradó szeretet úgyis elvégzi a maga munkáját a lelkekben.
Amikor 1970-ben megválasztottak Marosvásárhelyre a Sza¬badi úti gyülekezet gondozására, még Vásárhelyre érkezésem előtt kaptam egy levelet, amelyben csúnyán vádolt a levélíró, és kilátásba helyezte, hogyha be merek lépni a gyülekezet területé¬re, eltöri karóval a derekamat. A levelet, mivel rendesen feladó¬val volt ellátva, egy pásztori hangú levéllel válaszoltam meg. Megírtam, hogy bizonyára félreértés vagy félrevezetés áldozata lett. Úgy gondolom, hogy amikor majd látni fogja lelkipásztori munkámat, be fogja látni, hogy tévedett. Mindenesetre én őt úgy fogom szeretni a gyülekezetben, mint mindenki mást.
Szolgálatba kerülésem után megkezdtem a családlátogatást. Először körzetekre osztottuk a gyülekezetet, és azután az első lá¬togatásokra a körzeti presbiterrel mentem. A látogatások vége felé került sor Béla bácsira, az egyik presbiteremre. A parókiáról indultunk, de láttam, hogy az én presbiteremmel valami baj van. Nem akart útra kelni. Végül is szembefordult velem és azt mondta: Tiszteletes úr, én nem tudok addig elindulni a Tisztele-tes úrral, amíg nem kérek bocsánatot.- Miért kellene bocsánatot kérjen, Béla bácsi? - Mert én írtam azt a bizonyos levelet. Azóta meggyőződtem róla, hogy félrevezettek. Tessék megbocsátani. Jó volt, hogy szívből tudtam mondani: én már régen elfelejtettem azt a levelet. Bizony azt sem tudtam, hogy Béla bácsi írta. De nagyon jólesik, hogy most megmondta.  Megöleltük egymást és úgy indultunk látogatóba. Béla bácsi lett az egyik legkedvesebb presbiterem.
A másik fajta feszültséget a kegyességi irány képviselői és a - nevezzük így - tradicionalisták szembenállása okozza. A lel¬kipásztornak itt is tisztában kell lennie azzal, hogy ő az egész gyü¬lekezet lelkipásztora, ezért mindenkit egyformán kell szeretnie. A különböző irányzatok sokszor különböző lelkialkatnak felel¬nek meg. Nem mindenki éli meg egyformán a hitét, ezeket a dol¬gokat nem lehet egy kaptafára húzni. Itt is érvényes az Úr Jézus szava: „...gyümölcseikről ismeritek meg őket" (Mt. 7,20). Egyik öreg lelkipásztortársam mondta el a diktatúra börtönében nekem, hogy gyülekezetében munkássága és az evangélizációk nyomán nagy megtérési hullám indult el, és ő boldogan jegyezte be Bibli¬ája hátsó lapjára a nevét azoknak, akik bizonyságot tettek megté¬résükről. Aztán jött a diktatúra nehéz, egyházellenes ideje, és ő sírva kellett kihúzza a neveket: ez se tért meg, az se tért meg. Ugyanakkor azonban csodálkozva látta, hogy voltak sokan olya¬nok, akiknek bár nem volt nyilvános megtérésük, de a nehéz időkben is kiálltak Isten ügye és a hitük megőrzése mellett. Soha nem szabad elfelejtenünk Isten figyelmeztetését: „az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van" (1Sám. 16,7). Ezért egyrészt soha sem szabad lemondanunk senkiről, másrészt soha nem szabad végleges ítéletet alkotnunk az emberekről.
A hitetlenségből vagy bűnökből való megrázó megtérés Is¬ten ajándéka, a Szentlélek műve. De járhat vele egy emberi ho¬zadék is. Ez pedig olyan, mint a kamaszkor, amikor a kamasz kezdi felfedezni az életet, és belép a felnőttek világába. Ezért még inkább felnőtt akar lenni, mint a felnőttek. Kritikai érzéke, főleg mások felé, hatalmasan megnő. Mivel már többet lát a vi¬lágból, mint eddig, azt hiszi, hogy mindent látott és mindet tud. Úgy érzi, hogy a többiek (különösen a szülei, akik eddig irányították) semmit sem tudnak. Ez néha így van a megtért ember éle-tében is. A hitbeli dölyfösség vagy beképzeltség a hit kamaszko¬ra. Ezért figyelmeztet Pál apostol is arra, hogy a hitben újat ne állítsuk rögtön szolgálatba, „nehogy felfuvalkodván, az ördög kárhozatába essék" (1Tim. 3,6).
A másik oldalon ott lehet a formalizmus, a csak tradíciók¬ban való élés, amelynek nincs kamaszkora, mert még meg sem született. Üres csigahéj, amelyből régen kihalt a lélek. A lelki¬pásztornak a pásztor szemével kell néznie mindkét életet. Nem a tradíciók ellen kell lennünk, hanem az evangélium élő vizével kell megtöltenünk a tradíciók sokszor üressé vált régi edényeit.
A gyülekezet békéjét sokszor megzavarhatják az át nem gondolt evangélizációk, amelyek végén kiküldik a templomból a híveket, majd azt mondják, aki úgy érzi, hogy megtért, az jöjjön vissza. Ilyenkor, aki visszajön, nem biztos, hogy akkor tért meg, lehet már régen a Krisztusé, a jelenlegi evangelizátor közbejárá¬sa nélkül. Aki kint marad, nem biztos, hogy hitetlen, vagy távol áll Krisztustól. Lehet, már régen az övé, de nem akar szerepelni. A gyülekezet mindenesetre megoszlik. Lesznek úgynevezett megtértek és nem megtértek, így alkalom nyílik arra, hogy bí¬rálják és lenézzék egymást.
A megtérés az Evangélium egyik központi üzenete. De ez nem amerikai módra piacos áru, hanem a lélek belső titka, néha rohamos, néha lassú érése, amellyel együtt jár a megszentelődés. Ezt nem lehet mindenki számára fél óra alatt elintézni. És ha va¬laki valóban megtért, arról elsősorban a szomszédjai, ismerősei kell megállapítsák, hogy más. Jobb, igazabb emberré lett, és nem ő saját magáról. Az igazi evangelizáció eredménye olyan gyüle¬kezeti ébredés, amelyik ezen a belső, hivalkodás nélküli átalaku¬láson alapul, és amelyik éppen ezért nem megossza, hanem építi a gyülekezetet és ébreszti az alvó lelkeket. Ilyen evangelizációra minden gyülekezetnek szüksége van.
       Ide tartozik a gyülekezetben elhangzó bizonyságtevés kér¬dése is. Mint mindennek, a bizonyságtevésnek is megvan a maga jól meghatározott helye és ideje a gyülekezeti életben. Elsősor¬ban a lelkigondozói beszélgetésben nélkülözhetetlen. Ha a lelkigondozó - legyen az a helyzetből adódóan presbiter vagy egyháztag - nem tud személyesen viszonyulni Istenhez, ha nem tud személyesen is bizonyságot tenni Isten hatalmáról és szerete¬téről, akkor nehezen tudja a hitetlent oda vezetni. A közösségi bizonyságtevésnek elsősorban olyan közegben kell elhangzania, ahol annak valóban értelme és célja van. Például egy iszákosság¬tól megszabadult alkoholistának a bizonyságtevése szinte nélkü-lözhetetlen az alkoholistamentő bibliaórán vagy evangéliumi előadáson. A hitetlen közegben elhangzó, saját tapasztalaton ala¬puló bizonyságtevés meggyőző erejű lehet. Vigyázni kell azon¬ban az istentiszteleteken elhangzó l'art pour l'art bizonyságtevé¬sekre, mert mindig fennáll az önmutogatás kísértése, vagy az, hogy akik hallgatják ezt a tendenciát vélik felfedezni a szavak mögött. A bizonyságtevések tartalmánál is vigyázni kell arra, hogy azok ne az élménykeresztyénség túlságos szubjektivitásába süllyedjenek, bennük elsősorban ne az én megtérésemről, ha¬nem Isten csodálatos kegyelméről és szeretetéről legyen szó.
A kipróbált kegyességi irányzathoz tározóknak jó felkészí¬téssel, állandó kapcsolattartással és lelki irányítással munkát kell adni a gyülekezetben. Jó kanalizálással áldott evangéliumi erők szabadulhatnak így fel, amelyek bizalmatlan elfojtása csak vitá¬kat és akadályokat szülne, felszínre hozataluk viszont megtermi a maga gyümölcsét.
A gyülekezet evangéliumi neveléséhez különben is hozzá¬tartozik, hogy a kegyesség igaz útjait mi magunk is gyakoroljuk, és a gyülekezetet arra neveljük, de úgy, hogy abból ne szemfor¬gató, kegyeskedő, természetellenes epigonok szülessenek, ha¬nem Istent megtalált, az Úr Jézushoz való tartozásukat bátran megvalló, otthon is bibliaolvasó, imádkozó, példamutató életű emberek. A helyén és hitében jól álló lelkipásztor az igaz ke¬gyességre való nevelésnek ezt a feladatát nem engedi át a gyüle¬kezet bár esetleg jóakaratú, de csak kegyeskedő csoportulásainak.