Gyülekezet és lelkipásztor viszonya — a hit terjedési közege

Középiskolás koromban egy érdekes fizikai kísérletet vé-geztünk annak bizonyítására, hogy a hang terjedési közege a le-vegő. Egy üvegbura alá villanycsengőt helyeztek, és működésbe hozták. A csengő hangja jól hallatszott. Aztán elkezdték fokoza-tosan kiszivattyúzni a levegőt a bura alól. A csengő hangja egyre halkabb lett, végül már csak látszott, hogy működik, de hangja már nem ért el hozzánk. A burában nem volt levegő. Nem volt, ami a rezgést közvetítse. Amint a hang terjedési közege a levegő, éppen úgy az Evangélium terjedési közege a szeretet. Nem hiába ír erről olyan szépen és igazan Pál apostol az 1 Kor 13,2-ben (ha „szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok"). Ahol nincs szeretet, ott nem tud terjedni az Evangélium. Ott csak látszik, hogy ver a csengő, ott bár megvannak az alkalmak is, a teológiai tudás is, a jó szervezőképesség is, mégis a lelkekig nem jut el az Ige, mert valami hiányzik, s így az egyházi élet olyan, mint a légtelenített üvegbura. Minden szolgálat meglehet: a körzeti munka, a lelkipásztor családlátogatása, a tökéletes adminisztrá¬ció, mégis olyan minden, mint a sótlan leves: ehetetlen.
A lelkipásztor és a gyülekezet viszonya ezért határozza meg az egész gyülekezetépítés menetét. Akiben nincsen szeretet, az mondjon le a lelkipásztori pályáról. Minden igaz keresztyén, de a lelkipásztor különösképpen Isten sötétben is világító, égő vil-lanykörtéje kell legyen. A villanykörte pedig csak úgy tud világí-tani, ha egyszerre az áramkör mindkét pólusára be van kapcsol¬va. Ez a két pólus a lelkipásztor részére az Isten és az emberek képmutatás nélküli, őszinte szeretete. Ennek a kettős szeretetnek különös kisugárzása van, amely gyülekezetet gyűjt maga köré. Ez a kisugárzás rányomja a bélyegét az igehirdetésre, a vallásta-nításra, a lelkigondozás alkalmaira, általában az egész lelkipász-tori életre. De ez a kisugárzás befelé is hat. Segít elviselni a csa-lódásokat, és újra meg újra erőt ad a további munkára. Enélkül örömtelen és eredménytelen favágás a lelkipásztori munka, de e kettővel együtt csodálatos örömöt szerző szenvedély, olyan, mint a szép és igaz szerelem. Bár kívül esik az egyházszervezet és ad-minisztratív gyülekezeti kérdések határain, de átragyogja minde-niket. Ez nem paragrafus, nem is csak becsület vagy kötelesség, hanem szívünkhöz nőtt élő szenvedély. Ezért szólítja meg úgy Pál a rómabelieket, hogy Isten szerelmesei. Ezért írja a korintusbelieknek: „a Krisztusnak szerelme szorongat minket” (2Kor 5,14). E nélkül a szerelem nélkül nehéz és értelmetlen a lelkipásztori élet. Akiben pedig megvan ez a különös szerelem, az boldog lelkipásztor lesz. És ennek megvan a maga logikus magyarázata is. Az emberek lelke olyan, mint a tükör: ha bele-
acsarkodunk, visszaacsarkodik, ha belemosolygunk, visszamosolyog. Aki csak acsarkodni tud, arra acsarkodó tükrök fognak visszanézni. Aki szívből mosolyog, azt mosolygó arcok fogják körülvenni. Aki csak unottan, ridegen tud nézni, arra unott, rideg arcok tekintenek vissza. Olyan egyszerű a törvény: Akarod, hogy szeressenek az emberek? Akkor szeresd az embereket. A gyüle¬kezeted a családod legyen, amelyet rád bízott Isten. Ha nem, ak¬kor csak útba vagy, és gátolod az Evangélium terjedését. Ebben az egyre inkább személytelenné váló világban egyre nagyobb építő szerepe van a személyes szeretetnek. Ennek a hordozója kell, legyen a lelkipásztor.
A szeretet légkörét fejezi ki a templom belseje is. Fontos, hogy itt a hívek jól érezzék magukat. Az a templom, ahol télen kellemetlen hideg van, elriasztja a híveket. Az is kellemetlenné teszi az istentiszteletet, ha a berendezés nem vonzó, nem tiszta. A templomban minden tekintetben otthonos légkörnek kell vár¬nia az oda érkezőket. Ez érvényes a gyülekezeti teremre is. Sok gyülekezetben, mivel a templomot fűteni nem tudják, télen itt tartják az istentiszteletet.
Megdöbbentő látvány, amikor ez a terem gondozatlan, fes-tetlen padok és elhasznált szőnyegrongyok „díszítik". Hála Isten-nek, a változó idővel ez már egyre ritkább. A gyülekezeti terem-nek is a templom hangulatát kell árasztania. Berendezése között legyen egy mozgatható, alacsony, a gyülekezethez közel álló ki¬csi szószék, hogy ez is hozzájáruljon a templomi hangulathoz. Legyenek szép varrottasok, szőnyegek és lehetőleg egy harmóni-um vagy villanyorgona.
Lelkipásztori szolgálatunkra való különös tekintettel is ol-vassuk el többször és figyelmesen Pál pásztori leveleit. Azokat az apostol az új gyülekezetet továbbépítő Timóteusnak és Titusnak írta. Ezért ezek a levelek a gyülekezetépítés problémái¬val foglalkoznak.
 
Hívekhez való viszonyában, különösen falun, a lelkipásztor vigyázzon a hívekkel való tegeződésre. Ez sok esetben irigységet vagy visszatetszést szül azok szemében, akik ebből kimaradtak. Sok fájó eset tanúskodik arról, hogy később azok lettek a lelki-pásztor ellenségei, akikkel előzőleg összetegeződött. A tegező-désnél ezért ajánlatos meghúzni a határt úgy, hogy a velünk ha-sonló végzettségűekkel tegeződünk. Ezt a falu közössége is job-ban elfogadja. A falusi gyülekezet szereti azt, ha lelkipásztora jó értelemben vett úriember, aki, mikor kimegy az utcára, nem fe¬lejti el, hogy ott a gyülekezetet képviseli, még akkor is, ha ma-gánügyben jár. Ugyanakkor a gyülekezet nem szereti az urizáló papot. Szereti, ha lelkipásztora rendben tartja kertjét, otthon nem szégyelli megfogni a kapa, kasza nyelét, és ért is hozzá. Nem szereti azonban, ha kerti terményeivel papja piacolni jár.
A hatvanas években falusi gyülekezetem határa hegyes-dombos volt. Mivel a terephez megfelelő kombájnok nem vol¬tak, így kaszával arattak. Az aratókhoz feleségemmel együtt kimentem, vágtam én is egy rendet a kaszásokkal, és utána tar-tottam velük egy ötperces áhítatot, amelyben Istennek megkö-szöntük a termést, és hogy megértük az aratást. Aztán mentünk tovább a következő csoporthoz. Nagyon hálásak voltak érte. Méltányolták azt is, hogy én is kivágtam velük a rendet, és azt is, hogy Isten áldását együtt megköszöntük a földeken.
A lelkipásztor viselkedésében kell legyen egy evangéliumi három lépés távolság. Ennek betartásához evangéliumi érzék kell. Ennek jobbra vagy balra billenését két közmondás jelzi. Az első: aki korpa közé keveredik, megeszi a disznó. A második drasztikusabb: ... karóval sem lehet felérni az orrát. A lelkipász¬tori tekintély lejáratása és a papi gőg két szélsősége között kell a lelkipásztornak evangéliumi tekintéllyel bíró, szerető szívű pász¬tornak lennie. Ezt az evangéliumi tekintélyt kierőszakolni nem lehet. A régi, a hivatalból eredő tekintély, részben az esetleg rossz lelkipásztorelőd, részben a változó világ miatt sok helyen
 
lejárt, vagy lejáróban van. Ennek a tekintélynek a lelkipásztor családlátogatása, igehirdetése, életvitele és egész munkája nyo-mán kell megszületnie.
A lelkipásztor az énközpontúság kísértésének jobban kitett, mint gyülekezete tagjai. Ha prédikál, a templomban nem szólhat vissza senki. Akik templomba járnak, azok általában szeretik és elismerik. Helyzeténél fogva a központban áll, és tekintélye mi¬att kevesebb őszinte kritikát kap, mint a más állásban lévők. Ezért, szolgálata furcsa ellentéteként, könnyen kifejlődik benne az ó-ember énközpontúsága. Könnyen önző, diktatórikus és hiú emberré válhat. Ennek ellensúlyozására sokat kell olvasnia, saját magára alkalmaznia a Bibliát, és komolyan fel kell figyelnie minden őt érő kritikára. Itt fontos szerepe van a feleségének is, aki mint igehallgató és mint egyháztag első őszinte kritikusa kell hogy legyen. Mert senki sem képes saját hibáit felismerni, és el-ismerni még kevésbé. Fiatalabb lelkipásztor koromban figyel-meztetett rá a feleségem, hogy nagyon éneklő hangsúllyal prédi-kálok. Nem hittem. Akkor elkezdtük kazettofonra felvenni prédi-kációimat. Amikor visszahallgattam, megdöbbentem. Borzalmas volt. Hónapokig tartó, komoly munkába került, míg ki tudtam magamat belőle nevelni. Ezért tapasztalatból szerzett tanácsom: hallgassanak a lelkipásztorok feleségük bírálatára.
A lelkipásztor helyzeténél fogva kicsi diktátorrá is válhat, aki a neki nem tetsző presbitereket kénye-kedve szerint váltja le vagy nevezi ki. Elfelejti, hogy nem ő az Egyház Ura, hanem az Úr Jézus, és azután ősi törvényünk és rendünk szerint a lényeges dolgokban a presbitériumot meg kell kérdezni, és azután annak határozata szerint kell eljárnia. (Ha pedig fegyelmi kérdésről van szó, azt a fegyelmi bizottság hatáskörébe kell utalni.) Nagyon sok feszültség keletkezett abból, hogy ezt a lelkipásztorok nem tartották be mindenütt. Még akkor is, ha sok jót tettek, a presbi-térium úgy érezte, hogy megkerülte őket, bizalmatlanok lettek és ellene fordultak lelkipásztoruknak.
Az egyház vagyona sem a lelkipásztoré, hanem közösségi vagyon. Ezért kezelésénél nagyon fontos a nyíltság. Ha a lelki-pásztor kezeli a pénztárat, de ha nem, akkor is kell szerveznie pénztárellenőrző bizottságot, amely minden negyedévben felül-vizsgálja a könyvelést, a bevételeket és kiadásokat leigazolja, és ha hiba van valamiben, meghagyja annak kijavítását. A vizsgá-latról jegyzőkönyvet kell felvenni, amelyet a bizottság tagjai alá-írnak. Így bármilyen rosszindulatú vádaskodással szemben a lel-kipásztor mindig fedve van.
A lelkipásztornak sok feladata vagy lehetséges működési te-re van. Annak megfelelően alakul lelki profilja, hogy a sokrétű munkakör közül melyik jut életében túlsúlyba. Így vannak kö-zöttük, akik kiemelkedő adminisztrátorok, jó gazdák, mások jó szervezők, lelkesítő népvezérek, ügyes menedzserek, jó vallás-oktatók, elsőrendű szociális vezetők, kiváló igehirdetők, jó lelkigondozók. A felsoroltakra és sajátságos kisebbségi körül-ményeink között talán még másra is — nagyon sok esetben szük-ség van. A lelkipásztori élet a maga Evangélium szerinti szolgá-latával a teljes életet átfogó élet kell hogy legyen. Mégis vannak fontos hangsúlybeli különbségek a felsoroltak között. Itt most az igehirdetés fontossága mellett, különösképpen a pásztori jelleget szeretném kiemelni. A lelkipásztor nevében az is benne van, hogy pásztor. A rá bízott lelkek pásztora. Érdemes megvizsgálni, hogy mennyire érvényesül ez lelkipásztori szolgálatunkban.
Ha összeszámláljuk, hogy lelkipásztori működésünknek időben hány százalékát teszi ki az az idő, amelyben kimondott lelki kérdésekkel, belső vívódásaikkal felkeresnek bennünket hí-veink, elég gyenge eredményre jutunk. Jobb a statisztikája an¬nak, aki családlátogatások alkalmával maga keresi fel híveit, s ezek kapcsán valóban lelki kérdésekről is szó esik. Időnk nagy részét az adminisztratív és anyagi kérdéseken kívül az igehirde¬tés és lelki nevelés munkája teszi ki. Ez természetes is, hiszen er¬re tanítottak bennünket. De vajon elég-e ez a teljes munkához? A
 
lelkigondozás igehirdetés, tanultuk, és így igaz. A lelkigondozás ördögűzés — mondja Thurneysen —, és ez is igaz. De hogyan le-het valaki jó földműves, ha nem ismeri a föld természetét? Ho-gyan tudunk jó lelkigondozók lenni, ha nem ismerjük a lélek ter-mészetét? Teológiai tanulmányaink nagyszerű elvi alapokat rak-tak le a lélek Istenhez való viszonyának kérdéseiben, de nem ké-szítettek fel bennünket arra, hogy e vitathatatlan teológiai szem-pontok szerint megfelelőképpen művelni is tudjuk a lelkek gon-dozását. Teológiai intézeteink nagy része fél a pszichológia taní-tásának bevezetésétől. Valószínűleg attól tartanak, hogy ez el ne nyelje a teológia tisztánlátását. A félelem valós, ám nem elég ok arra, hogy képzettségünkből a pszichológia kimaradjon. Mert at¬tól még jobban kell félnünk, hogy híveink lelki kérdéseikkel nem bennünket fognak felkeresni, hanem a pszichiátereket, mint aho-gyan az ma már mindenütt történik. Ez pedig azt jelenti, hogy evangéliumi elveinkkel a teológiai elméletek elefáncsont¬tornyában maradtunk, míg alattunk nélkülünk kacag, sír és vér¬zik el az élet. Számolnunk kell végre azzal, hogy van pszicholó¬gia, és az megfelelő evangéliumi vezetéssel alkalmazható is. Ezért meg kell tanulnunk, azaz tanítani kellene a teológiákon is, ha a ránk jellemző egyházi inerciával nem akarunk a lelkek gon¬dozásából végleg kimaradni. Ha a filozófia lehetett „Ancilla teologiae", miért ne lehetne a lélektan is az?
Ez a dolgok egyik oldala. A másik az, hogy a lelkipásztor bizalomkeltő és megértő ember kell hogy legyen, akinek bár-mennyi dolga is van, mégis van ideje a hívei számára, és aki előtt nem szégyellik elmondani lelki vívódásaikat. Mert nem igaz az, hogy híveink lelki vívódások nélkül élnek. Ha más nem, az évenkénti több mint háromszáz erdélyi öngyilkos figyelmez¬tet bennünket ezekre a vívódásokra.
Teológiai munkálkodásunkban egyoldalú neveltetésünk folytán inkább analizálunk. Ez döntően fontos is, mert ezen az úton találjuk meg a Szentírásban a Kijelentés mondanivalóját.
Ahhoz azonban, hogy modern korunkban ezt át is adhassuk, fon-tos a szintetizálás is. Ha a való élettel nem hozzuk összefüggés¬be a megtalált Igét, prédikációnk levegőbe szóló haszontalan teológizálássá válik, pedig az Ige tulajdonsága az, hogy mindig a gyakorlati élettel akar párosulni és így gyümölcsöt teremni. Pré-dikációnkra való készülésünkben a Kijelentés üzenete mellé oda kell tennünk a családlátogatás alkalmával szerzett tapasztalatain-kat, a mindennapi reális életet, mert az igehallgató ebből a reális életből hallja az Igét. Csak ezáltal a szintézis által válik igehirde-tésünk valóságízűvé. Ismernünk kell a tudományok jelenlegi végső eredményeit is. Azokat Össze kell vetnünk a Kijelentés üzenetével, nem azért, hogy a változatlan isteni Kijelentést alá-rendeljük a változó tudományok mai helyzetének, hanem azért, hogy a jelenlegi tudomány világában élő embernek megfelelő-képpen tudjuk hirdetni a változatlan isteni üzenetet, és rá tudjunk mutatni azokra a kapcsolódási pontokra, ahol a mai elméleti fizi-ka, csillagászat vagy biológia találkozik a Szentírás üzenetével. A modern tudományok legfrissebb felfedezéseiben ma már ott van a teremtő Isten lábnyoma. Ezeket a lábnyomokat látni ne¬künk is öröm. Átvitt értelmű fényképék ezek Isten hatalmáról és szeretetéről. Mindegyik azt jelenti, hogy Isten járt itt. És akit szeretünk, annak az üzenetét vagy fényképét látni mindig öröm.
A gyülekezet légkörének kialakítása is a lelkipásztor életé¬nek kisugárzásán múlik. Ha hosszabb időt szolgál egy gyüleke¬zetben, kicsi vallásórás koruktól a konfirmációig, majd az ifjúsá¬gi bibliaórákon át vezeti, neveli híveit. Az emberi élet legfonto¬sabb szakaszaiban kapcsolata van a növekvő generációval. A fel-nőtteknek örömében, bánatában részt vesz. Egy idő múlva a gyü-lekezet bizonyos mértékben hasonlítani kezd lelkipásztorára, akinek tartása, igehirdetése, példaadása beleivódik hívei lelkébe, és meghatározza a gyülekezet atmoszféráját. Ehhez az atmoszfé-rához kapcsolódik a szektásodás vagy nem szektásodás kérdése is. A szektásodásnak külön lélektana van. Belejátszanak alkati és
 
hitbeli tényezők is, de a döntő motívum minden dogmatikai kér-désen túl abban rejlik, hogy az illető jól érezte-e magát a gyüle-kezetben, vagy nem. Tudott-e neki a gyülekezet lelki otthont biz-tosítani, vagy nem? Igazán szerető pásztorának érezte-e lelki-pásztorát, vagy nem? Élete kritikus helyzeteiben mellette volt-e, vagy nem? Egyszóval, érezte-e átsugározni egyházán és gyüle-kezetén a Krisztus szeretetét, vagy nem. Mint életünk sok vonat-kozásában, az érzelmi tényezőknek itt is döntő szerepük van.