A gyülekezet reflexzónája

A hagyománnyá vált szokás a gyülekezet reflexe. A jó ref¬lex pedig életmegtartó erő. A reflex tulajdonsága az, hogy ha egyszer rögződött, akkor különösebb mérlegelés, latolgatás és késés nélkül rögtön teljesít. (Ha citromot látunk kicsavarni, összefut szánkban a nyál. Ha forró vashoz ér a kezünk, minden gondolkodás nélkül elrántjuk.) A gyülekezeti életben is nagy szerepe van a beidegződéseknek. Ezek a beidegződések legtöbb-ször a hagyomány formájában jelennek meg. Gondoljunk példá¬ul arra, hogy milyen nagy szerepe van a hagyományos gyüleke-zetben a konfirmációnak és az azt megelőző előkészítésnek. A gyermekeket nem kell külön magyarázkodással összetoboroz-nunk, meghívásunkra maguktól jönnek. Aki nem konfirmált, azt kinézi maga közül a hagyományos falusi gyülekezet. Városok¬ban vagy más tájegységekben, országokban persze ez változó. Éppen ezért nagy jelentőségű, ahol megvan. Ezért igehirdetése¬inkben kár ostorozni azt a jelenséget, hogy a konfirmandusok szokásból, hagyományból jönnek. Örüljünk annak, hogy jönnek, és az előkészítés két évét töltsük meg mi lélekkel, Evangélium¬mal. Nem kell ostoroznunk az ilyen alkalmakon a „nagyebéd" rokonsági összejövetellé növekedését a sokszor káros kinövések ellenére sem. Az esetleges káros kinövéseket igyekezzünk lefa¬ragni, de a szélsőséges kritizálás helyett inkább társítsunk az ebéd mellé komoly gyülekezetneveléssel jó szokásokat. Például, hogy az apa vagy a keresztapa imádkozzék evés előtt, és köszön¬je meg Istennek, hogy erre az órára elérkezett gyermekük. Akár kézbe adott imádsággal is fel lehet őket erre készíteni. Nem igaz, hogy ez lehetetlen, hiszen a vőfélyek is megtanulják az esküvőre a hívogatót, és ügyesen elmondják, mert ez a szokás. Miért ne le-hetne szokássá tenni konfirmáció alkalmával a szülői vagy ke-resztszülői imádságot is? Csak gyülekezet-, illetve családnevelés kérdése. Prédikálni kell róla, és az illető családokat többször meglátogatni, előre figyelmeztetni. Az egyszer már bevezetett szokás aztán, ha ügyelünk is rá, szinte már magától megy to¬vább.
Nálunk sokszor probléma és külön vita minden kicsi egy-házfenntartói járulékemelés. Az adventistáknál nem probléma, hogy tizedet adnak, mert az életük így kezdődött. Nem vitatják meg újra meg újra, mert ez a szokás. Nem kell lenézni a szokás¬sá rögződött cselekvéseket, hanem lélekkel kell megtölteni őket. Az Úr Jézus a kánai menyegzőn a rituális kővedreket töltette meg vízzel, hogy azt borrá változtassa. Meg kell becsülni és fel kell használni a szokásokat. Végeredményben szokás a minden-
napi mosdás is, sokszor szinte automatikusan zuhanyozunk, de megtisztulunk általa. A mosdatlan gyermekeket pedig rá kell szoktatni a mosdásra.
Ezért a gyülekezet életében nagy jelentőségű az új szokások bevezetése. Lélektanilag jó alkalom erre a lelkipásztorcsere. Az újonnan érkezett lelkipásztortól az újdonság hevében könnyeb¬ben elfogadják a változtatásokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tudna új szokást behozni a régi lelkipásztor is. Az új szokás bevezetése persze nem mindig zökkenőmentes. Erdély¬ben sem ment mindenhol zökkenőmentesen a kétéves konfirmá¬ciói előkészítés bevezetése, de amikor már megvalósult, nem ké¬pezte többé vita tárgyát, és ha a lelkipásztor ügyes volt, életbe lé¬pett az első év végén a „kicsi konfirmáció" is, és áldássá lett a kétéves előkészítés.
A lelkipásztornak figyelemmel kell kísérnie az általa ismert gyülekezetek életét, és az ott látott jó szokásokat életbe kell lép-tetnie otthon is.