A beszéd megromlása

Ide három különböző megnyilvánulás tartozik:

•

Az istenkáromlás

Évszázadok óta tudjuk a [[I. Parancsolatból, hogy „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi" (2Móz 20,7). A büntetéseket is megízleltük: négyszáz éven át minden háborúnkat és szabadságharcunkat elvesztettük, s mégis Isten nevét változatlanul gyalázzuk tovább, s Isten változatlanul büntet. Különös tudathasadás az, amikor magukat Isten-félőnek nevező, templomba járó emberek Istent káromolják. Az Egyház elrettentő, torz képe a káromkodó úrvacsorázó közösség. Erre mondja Jakab apostol: „egy forrás sem adhat sós és édes vizet" (Jak. 3,12). Az egyik hazugság: vagy az úrvacsorai bűnbánat és áhítat, vagy a templomon kívüli káromkodás. Nem érdemes hazugságban élni: el kell hagyni az egyiket.

A legfájóbb az, hogy ebbe már beleszoktunk. Még tudják a híveink, hogy lelkipásztor előtt nem illik káromkodni, s valami megbocsátó megértéssel ezt tudomásul is veszik, de kevés lelkipásztor és presbiter az, aki meg meri szólítani káromkodó híveit,

és még kevesebb, aki eklézsiakövetésre szólítaná fel őket. Persze ez most már nehéz is, mert mint kellemetlen témát kivontuk a köztudatból, nem is nagyon prédikáltunk róla, talán úgy gondoltuk, hogy nem illik. Kényelemhez szokott életünk miatt kevésszer kíséreltük meg az ilyen esetekben a káromkodással kapcsolatos, komoly lelki gondozói beszélgetést, pedig sokszor nem lett volna hiábavaló. Így aztán lassan feledésbe ment az, hogy az Isten-gyalázó beszéd bűn, és nem méltó hozzánk. Ezért történhetett meg az alábbi tipikus, komikus és fájó eset, amelyet egy jó templomjáró falusi gyülekezet lelkipásztora mondott el. Egyik híve kitért szombatistának. Másfél év múlva jelentkezett, hogy vissza akar térni. Mi indította erre az elhatározásra? — kérdezte a lelkipásztor. — Hát tetszik tudni — mondta a visszatérő —, szombatista ember nem tarthat bivalyt. — Hogyhogy nem tarthat? Nem tudok róla, hogy ez a hittételek között lenne. — Hát az úgy van — mondta az emberünk —, hogy a bivaly, ha nagy a meleg, belefekszik a pocsolyába, és nem jön ki onnan, csak erős káromkodásra. Azt pedig a szombatistáknál nem lehet. Hát ezért akarok visszatérni reformátusnak.

Nem vittük bele a köztudatba azt sem, hogy a káromkodás nemcsak bűn, hanem fájó primitívség jele is. A németek vagy angolok nem tudnak úgy káromkodni Istennel, mint mi. Még a 80-as években olvastam egy ausztráliai útleírást, amelyben a szerző beszámolt arról, hogy Sydnyben, amikor a munkaidő végén nagy a tolongás az autóbuszon, villamoson, milyen civilizáltan viselkednek az utasok. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a frissen kikerülő, a szokásokat még nem ismerő, de angolul jól beszélő magyarnak a lábára léptek, mire az elkezdett káromkodni úgy, hogy a magyar káromkodásokat angolra fordította. A villamost lecsengették, kiürült, neki hoztak egy pohár vizet, és orvosért küldtek. Azt hitték, hogy megbolondult. Aztán kiderült, hogy ez az ember nem bolond, csak magyar, s mi még ezen a civilizációs fokon vagyunk. A történet olvasása óta többször jártam Ausztráliában, s utána érdeklődtem a lakosok ez irányú magaviseletének. A melbourne-i magyar lelkipásztor elmondta, hogy már öt éve él Ausztráliában, de még egyetlen káromkodó szót nem hallott. Pedig az ausztráliaiak ősei valamikor a szigetre kitett gonosztevők voltak. A bevándorlókkal együtt azóta megtanultak úriemberként viselkedni. Mit tanultunk mi meg?

A mindennapi beszéd

A mindennapi beszéd is Fokmérője egy nép lelkiségének s az ember lelki tisztaságának. ., ...mert a szívnek teljességéből szól a száj." (Mt. 12,34) „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék (...) sem undokság, vagy bolond beszéd, vagy trágárság, melyek nem illenek: hanem inkább hálaadás" (Ef. 4,29; 5,4). Az igaz keresztyén embernek megvannak a maga külső ismertetőjegyei. Ilyen a mindennapi beszéd tisztasága is. Fájó dolog, hogy míg református egyházunkban erősen harcoltunk, például a halottak napi gyertyagyújtás ellen a temetőben, ugyanakkor sokszor eltűrtük a káromkodást, a romlott beszédet, vagy úgy tettünk, mintha nem hallottuk volna. Kiszűrtük a szúnyogot, és átengedtük a tevét. Jézus példázatában a hamis sáfár leszállítja a gazda adósainak kötelezettségét. Sok más egyéb mellett az istenkáromlás adósságát sem szabad leírnunk, hogy ne legyünk hamis sáfárokká. Vagy régen leírtuk már az egyházfegyelem és a pasztoráció vonatkozásában? Meg kell reformálnunk a mindennapi beszédünket is. Sokszor megdöbbentő észrevétlenül hallgatni a tanulók egymás közti beszédét, amikor tanítás után kiözönlenek az utcára. Magyartalan, trágár és üres beszéd jellemzi sokszor az életüket. Nem új keletű jelenség ez, Pál idejében is így volt. Ez a bűn által megromlott emberiség kommunikációs stílusa. De ebbe nem szabad belenyugodnunk. Ebből ki kell emelnünk a népünket. Ezért írja Pál Timotheusnak: „légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban" (1 Tim 4,12). A beszéd tisztasága

elsősorban a hit, de egy nemzet műveltségének fokmérője is. Igehirdetésünkben sokszor elhanyagoltuk gyülekezeteink tiszta beszédre való nevelését, pedig meg van írva: „A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen, sóval fűszerezett" (Kol. 4,6).

A szó becsülete

Lelki romlásunkat a szó becsülete megromlásában is tapasztaljuk. A magyar ember fogalmához hozzátartozott a becsület és a kimondott szó megtartása. Ez az utóbbi időben felhígult, elveszőben van. Pedig meg van írva: „legyen a ti beszédetek: úgy, úgy; nem, nem; ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon" (Mt. 5,37). Egy nép jövendőjét tudja meghatározni a szó becsülete. A kialakuló gazdasági versenyben a hazug ügyfelek előbb-utóbb elvesztik becsületeiket, és nyereség nélkül maradnak. Azzal, akinek adott szava nem garancia, és aláírása legfeljebb akta az eljövendő perhez, nem szívesen kötnek üzletet az ügyfelek. A hazugság rövid távon hasznot hozhat, de hosszú távon nyomorúságba dönthet egyaránt országot vagy egyént. Egy nagy céget képviselő barátomat rá akartam venni, hogy kössön országunkban is üzletet. Kikacagott, és elmondta, hogy egyszer Dacia-autókat rendeltek viszonteladás céljából adott dátumra, rendes szerződéssel. A Daciák minden felszólításuk ellenére két hónapos késéssel érkeztek meg, és ők belebuktak az üzletbe, ügyfeleiket elvesztették. — Nálatok az adott szó nem adott szó, az aláírás nem aláírás — mondta. — Hozzátok többet nem megyünk üzletet kötni. — Rá kell döbbentenünk híveinket arra, hogy az Evangélium üzenete nem a neutrális elefántcsonttoronyban elhangzott szó, hanem a mindennapi életben megvalósuló realitás. Itt is nagy szerepe van a gyülekezetépítésnek. A szó becsülete egy tégla, meghatározó falrész a gyülekezet falában. Az erre való gyülekezetnevelés is fontos feladata a lelkipásztori munkának. Ide tartozik a felekezeti iskolák működése is. Diákkoromban egy évet jártam az akkor még nem államosított zilahi Református 'Kollégiumban. Ennek az időnek legdöntőbb hatása a szó becsülete volt. Igazán nehéz ezt megromló hazug világunkban megőrizni, mert körülöttünk sokan másképpen fogják fel ezt. A diktatúra börtönében együtt voltam egy más nemzetiségű emberrel, aki valamire becsületszavát adta, de másnap már teljesen ellentétesen viselkedett. Mikor adott becsületszavára hivatkoztunk, egészen természetesen ezt mondta: Igaz, hogy becsületszavamat adtam, de az az én becsületszavam, tehát addig tartom meg, ameddig akarom. Ez a gondolkodásmód vesz körül bennünket. Ennek a realitásait kell látnunk, ezzel kell számolnunk, hogy naivan mások áldozatai ne legyünk, de ebben a közegben kell megőriznünk evangélium szerinti emberi méltóságunkat az adott szó vonatkozásában is.